Az álmaim…

Egy nagy álmom van: egyszer, legalább egyetlen egyszer a párizsi Eiffel torony tetején simogassa bőrömet a lágy szél. Nem nagy álom, de nekem elég. Itt az egyik magdeburgi játszótéren, egy csapat laza és vagány csávó mellett a hintában… nekem ennyi maradt. Éppen Ken mesél egy totál lekötő sztorit, ugyanazzal a szöveggel, mint tegnap… meg tegnap előtt, meg az előtt. A többiek pedig megrökönyödve, néha elmosolyodva hallgatják, de a végén csak azt veszem észre, hogy a lábam előtt heverve a homokban röhögnek. Nem arról van szó, hogy nem szeretek velük lenni, nagyon is. Csak nekik nincsenek álmaik. Ők nem akarnak semmit elérni, vagy lenni valakik.

-         Áhh, Tom, azért ha lehet, szeretnék még épp lábon állni, nem egy palacsintán! – bökdöstem meg a raszta hajú srácot, mert éppen a lábamon taposott.

-         Bocsi, Csillagom– kuncogott Tom.

Ő így hív: Csillagom, és ennek mindenféle ragozásával. Csak a legjobb barátom, azaz ő tud az álmomról. Megígérte, hogy titokban tartja, megbízok benne. Éjjel-nappal együtt vagyok vele, meg a kis bandájával. De ha banda nincs is, ő akkor is velem van. Még egymásnál is szoktunk aludni, olyankor pedig összebújunk, mint a testvérek. Igen, ez a jó szó: testvérek. Tényleg mindent együtt csinálunk Tommal. Együtt lógunk a suliból, együtt mozizunk, együtt graffitizzük össze a vonatok oldalát, és még egyikünk sem gondolt arra, hogy milyen lenne együtt… ha járnánk. Legalábbis én erre soha nem gondoltam, hogy ő gondolt-e, azt nem tudom.

-         De várjatok, mert amikor azt mondta a kis csávó, hogy… - hallottam még mindig Ken szövegelését.

Majd nagy nevetés, aztán halk puffanások a földön. Én pedig csak néztem, ahogy lassan belefúródnak a testek a homokba, a remegő nevetéstől. Egy negyed óra múlva az órámra pillantottam, és megállapítottam, hogy még mindig a földön röhögnek a fiúk, még Ken is a saját sztoriján.

-         Na, srácok én azt hiszem, hogy most haza húzok – mondtam felállva a hintából miközben próbáltam a testek között egyensúlyozni.

-         Hova mennél Csillagom? – somolygott Tom, elbuktatott, én pedig mellé estem.

-         Hé, te, te… - csikiztem meg visszaadás képen.

A nagy csikizésben nem is vettük észre a körülöttünk összegyűlt haverokat, akik csak hajráztak és buzdítottak minket. A végén Tom csípőjén ülve, fenyegetve felemeltem az ujjamat:

-         Na, megadod magad?

-         Igen-igen – hallottam a választ, de mikor felálltunk nekem ugrott és átölelt – Majd máskor!

-         Hé, nem ér! – nyafogtam a többiekre nézve, hogy segítsenek.

-         Samanta, Samanta… Van mit tanulnod még… - sóhajtozott Bill, Tom ikertestvére.

-         Hé, Bill, neked csak Sam! – mosolyogtam rá.

Közben Tom még mindig ölelt hátulról. Ez a látvány meg volt szokva, mi mindig egy párhoz illő dolgokat műveltünk. Hát, persze! Hogy felejthettem el Billt! Mint már említettem, ő Tom ikertestvére. Általában ő is velünk lóg, persze ha nem a csajánál romantikázik.

Említettem már a kis zenekarukat? Devilish a neve, természetesen nagy szerepet kaptam, mint a név, mint pedig a banda létrehozásában. De én úgy döntöttem, hogy inkább kritikus szemmel figyelem majd a fellépéseket, és persze a próbákat. Ez idáig elég gyér volt a mini koncertek közönsége, de már egészen elterjedt az emberek körében a ’ Devilish ’ szó. Úgy gondolom, hogy nagyon jól haladnak, én pedig mindenütt segítek, ahol csak tudok.

Nos, valahol Billnél tartottam. Bill Kaulitz éppen ellentéte bátyának. Ő romantikus és szeretett teljes, míg Tom gyorsan belehajszolja magát pár egyéjszakás kalandba. Nincs ezzel semmi baj, bevallom, Tommal már én is csókolóztam. De ez inkább a kíváncsiság tüzében égett, mint sem a szerelemében. Tom akkor ígérte meg, hogy elvisz engem Párizsba. Én csak egy fanyar mosolyt produkáltam, hiszen tudom, hogy meddő dolog.

-         Kezd hideg lenni, nem gondoljátok? – beszéltem a zsibongó banda felé, mire pár száz pulcsival árasztottak el – Kösz, és most vegyem fel mindet? – vigyorogtam a pulcsi-kupac alól.

-         Még jó… - vigyorgott Bill, majd még valahonnan összekapart egy felsőt és a ruha-dombra dobta.

-         Na jó, ti akartátok… - kezdtem de Bill közbe vágott.

-         A szobron!

-         Mi van? – értetlenkedtem.

-         Hát, vedd fel az összes pulcsit a szobron – világosított fel Pete.

-         És utána vetkőzz le bugyira! – vihogott közbe Andreas.

-         Úgy se meri! – bökött vállba Bill.

-         Na, mibe fogadunk? – nyújtottam a kezem a srácok felé.

-         Oké, akkor egy 20-asba? – kérdezte Micheal.

-         Oké. Akkor most megyek is – öleltem át a ruhatengert.

Szépen lassan, megfontolt lépésekkel közeledtem a szobor felé. Ez egy nőt ábrázolt, aminek az egyik kezében villámok a másikban fáklya volt. Nekem ennek a tákolmánynak a peremére kellett felállnom, ami persze a park közepén található. Persze, hogy délután négykor, amikor a legtöbben nyüzsögnek a parkban. „Sima ügy „– járt az agyamban.

-         Csillagom, ha megteszed, én külön adok neked egy 20-ast! – jelentette ki Tom, mikor már a helyemen álltam.

-         Akkor akár már készítheted is! – erőltettem magamra egy kis magabiztosságot.