Pech

Igaz történet alapján

A hangulat a tetőfokon volt. A rajongók ordítoztak, ahogy a torkukon kifért. És én velük üvöltöttem, elvégre nem minden nap szökik meg az ember a szobafogságból, csak hogy egy Tokio Hotel koncerten vegyen részt.

  Ekkor Bill elhallgatott. Tudtam, mi következik: a Schrei című dalt fogja egy kiválasztott lány elénekelni. Barátnőmmel, Kitty-vel okkal remélhettünk, hisz´ a legelső sor közepén álltunk, bár Kitty talán nagyobb esélyekkel indult, mivel ő egy valóságos bombázó. Sötétbarna hajának köszönhetően Eva Longoriára hasonlít, így Tom nem egyszer bámulta meg őt.

  Én viszont a Kaulitz-ikrek hasonmása lehetnék, csak nekem még lányosabbak a vonásaim. A szemem ugyanolyan, mint Tomé, a vékonyságom Billre emlékeztet, ráadásul még a hajam színe is egyezik az övéjükkel: sötétszőke. Az arcvonásaim se mindennapiak: azonosak a Kaulitz-ikrekével, annyi különbséggel – mint már említettem -, hogy nőiesebbek valamivel, így már többször is támadtak le reményvesztett rajongók, akik azt hitték, Bill már nem festi a haját feketére. Furcsa módon születésnapomat is ugyanakkor ünneplem, mint a fivérek.

  Az énekes végig nézett az első soron. Először Kitty-n akadt meg a tekintete, majd tovább siklott és rajtam állapodott meg. Néhány pillanatig csak néztük egymást. Azt hiszem, megdöbbentette a hasonlóságunk.

  Végül úgy döntött, én fogom elénekelni a számot. Boldogan mentem fel a színpadra. Még sosem volt ekkora mázlim. Ráadásul mindezt a külsőmnek köszönhettem!

 - Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen Bill.

 - Esternek – válaszoltam.

 - Izgulsz?

 - Egy kicsit. Még sosem énekeltem több ezres közönség előtt.

 - Nyugalom, segítek majd, mikor elkezdődik az ének, vagy ha elakadsz. Mehet?

 - Igen – feleltem, mire intett Toméknak, játszhatnak.

  Énekszólamhoz érve, odaadta a mikrofont és én énekeltem. Állítólag jó a hangom, már több tehetségkutató versenyt is megnyertem, de egyiken se volt ekkora lámpalázam. Csak azt vártam, mikor esek össze.

  Végre-valahára befejeződött a szám. Billre néztem, aki elismerően pillantott vissza rám. Miközben énekeltem, egyszer se segített be. Ezek szerint mégsem volt olyan szörnyű?

 - Nagyon jó hangod van. Talán énektanárhoz jársz?

 - Nem – mosolyodtam el. – De nagy álmom az éneklés.

 - És az arcodat… plasztikáztattad?

 - Neem. Ez a valódi arcom – nyugtattam meg. – Nem vagyok olyan elvetemült rajongó.

  Váratlanul két biztonsági őr jelent meg, nyomukban egy feldúlt, dühös nővel. Az anyámmal.

 - Megmagyaráznád ezt nekem Ester? – förmedt rám. – Tudod, mennyit aggódtam érted?

 - De otthagytam egy levelet az asztalomon! – próbáltam védekezni. Pár perccel gondoskodó szülőm megjelenése előtt, azt hittem, nincs nálam szerencsésebb ember. Erre most idejön az anyám, és kioktat a Tokio Hotelesek, valamint több ezer ember előtt! Élt meg valaki valaha is kínosabb helyzetet?

 - Akkor is! Milyen dolog, hogy megszöksz a szobafogságból? Két hónappal meghosszabbítom a büntetésedet, és három hónapig nem kapsz zsebpénzt!

 - De… - ellenkeztem, ám a szavamba vágott.

 - Nem érdekelnek a kifogásaid! Nem érdekel, hogy drága volt a jegy! Megmondtam, hogy váltsd vissza!

 - Hisz´ már nem is lehetett… - Abban reménykedtem, talán váratlanul elnyel a föld, belém hasít egy villám, kőszoborrá változom, vagy mindegyik egyszerre. Még mindig jobb, mint hogy istenített sztárok előtt ily förtelmes módon megszégyenítsenek…

 - Asszonyom, elintézhetik ezt máshol is, de itt most egy koncert folyna – szólt közbe az egyik biztonsági őr. Ó, én megmentőm!

 - Bocsánat – nézett anya az énekesre. Én inkább kerültem mindkettőjük tekintetét. Anyáét azért, mert megkeserítette az életemet, Billét pedig azért, mert előtte tette.

  Elindultunk a biztonságiak után, ám az énekes a csuklóm után kapott.

 - Különben nagyon tetszett, ahogy énekeltél – mondta a kezét nyújtva.

 - Kösz – ráztam meg, és mintha egy kis papírdarab lett volna a tenyerében. Láttam ezt a trükköt egy filmben, ahol csak így tudott eljuttatni egy fontos mondanivalót a főhős társának. De Bill Kaulitz mi fontosat akarna velem közölni? És mikor írta? Nem láttam se tollat, se papírt nála a koncert alatt.

  Mindenesetre óvatosan engedtem el a kezét, majd anyáék után siettem. A papírt a farmerzsebembe csúsztattam, mintha csak a kezemet tenném bele. Lassan beértem koncertrontó édesanyámat, aki észre se vette, hogy nem voltam végig vele. Még mindig a szökésemről beszélt.

  A kocsiba beszállva végül így szólt:

 - Nem adok több büntetést. Amiket a színpadon ígértem, azokat is visszavonom. Csak arra kérlek, ne tegyél még egyszer ilyet. És… ne imádd ezeket a fiúkat. Járhatsz akárkivel, akivel csak akarsz, csak velük ne. Nem akarom, hogy mindenféle ostobaságot hozzon le rólad a bulvár sajtó. Rendben? – kérdezte, azzal a hangsúlyával, amiből tudtam, tényleg félt, és komolyan gondolja.

 - Anya, ha a Tokio Hotel akármelyik tagja is akarna velem járni, a döbbenettől nem kapnék levegőt, egy hullával pedig nem sok mindent lehet kezdeni – válaszoltam, mire megkönnyebbülve rám mosolygott.

 Hazaérve izgatottan nyúltam a zsebembe. Kivettem a cetlit, és azt hittem, megfulladok. Bill Kaulitz-Trümper telefonszáma volt rajta! Megdörzsöltem a szemem, kimentem, majd visszamentem a szobámba, de mindig ugyanaz szerepelt a papíron. Ezek szerint magánál hordja a telefonszámát.

  Biztosan csak azért adta, hogy összeismertessen egy menedzserrel, aki majd a szárnya alá vesz. Elvégre tetszett neki az éneklésem. Száz százalék, hogy nem vacsorára akar hívni, vagy hasonló. Ki van zárva!

  Persze azért felhívtam, de csak másnap reggel. Nem voltam benne biztos, felveszi, hiszen egy csomó rajongója zaklathatja, bár lehet, van egy állandó telefonja, amit csak közeli hozzátartozói ismernek.

 - Te vagy az, Ester? – szólt bele az énekes néhány kicsöngés után.

 - Igen. Milyen volt a buli vége?

 - Semmi érdekes. A mamád nagyon leszidott?

 - Nem különösebben. Csak arra kért, ne szökjek meg többször a szobafogságból. Nagyon rendes volt. Tényleg aggódott értem.

 - És miért büntetett meg eredetileg?

 - Két hete egy új fiú jött az osztályunkba. Először rendesnek tűnt, aztán kiderült, egy szexmániás köcsög. Bunkó beszólásai voltak és tapogatni kezdett, mire behúztam neki egyet. Ezért még nem is kaptam volna szobafogságot, de betörtem az orrát – válaszoltam, és lassan elfelejtettem, kivel is beszélek.

 - Én is ezt tettem volna a helyedben – közölte nevetve. – Mikor jár le büntetésed?

 - Holnap reggeltől szabad vagyok.

 - Az jó – mondta, és mintha a háttérből valaki megszólította volna. – Tom azt kérdezi, ismered-e azt a lányt, aki tegnap melletted állt. Azt a hosszú, barna hajút.

 - Ismerem – feleltem mosolyogva. – A legjobb barátnőm. Kitty-nek hívják. Megadjam a számát?

 - Odaadom Tomnak a telefont, vele beszéld ezt meg – válaszolta, és úgy tett, ahogy mondta.

 - Szia. Meg tudod adni annak a lánynak a címét? – kérdezte egy mély hang. Én teljesítettem a kívánságát, majd a gitáros visszaadta Billnek a készüléket.

 - Szóval, arra gondoltam – kezdte az énekes -, hogy holnap találkozhatnánk valahol. Persze, csak ha te is akarod. Nem kell igent mondanod, csupán, mert híres vagyok – közölte.

 - Ha nem zavar, hogy egy hasonmásoddal randizol, akkor igen – válaszoltam nyugodtan. Megpróbáltam elfelejteni, ki is ő valójában. Így sokkal könnyebb volt.

 - Rendben. Hol találkozzunk? Jó lesz, ha feljössz a hotelba? Vacsoráznánk, meg megnéznénk egy filmet. Oké? – kérdezte. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, mivel csak a médiából ismertem őt. Ki tudja, mit akarhat majd egy hotelszobában?

 - Nyugi, én nem vagyok olyan, mint az új fiú – felelte, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

 - Akkor oké. Mikorra menjek? Nyolc óra neked megfelel?

 - Jöhetsz fél hétre is. A halban foglak várni – mondta, majd letette. Épp időben, máskülönben elkéstem volna az iskolából, amit így utólag inkább kihagytam volna, mivel szinte minden lány ment az évfolyamomból a koncertre, így még a tanárok is tudták, hogy a drága édesanyám beállított a buli közepén. Jól bírom a kritikát és a beszólásokat, de ez mégis csak sok volt. Akármerre is jártam, a hátam mögött összesúgó gusztustalan alakok folyamatosan a nyomomban voltak. Még a tanárok is – akik sosem szerettek rossz magatartásom végett – egyfajta bosszúból, jót nevettek rajtam. Teljesen elfeledkeztem elmondani Kitty-nek a telefonos beszélgetést, és hogy Tom érdeklődött utána.

  Mikor végre hazaértem, fáradtan dőltem le az ágyamra, s pár perc elteltével el is aludtam.

  A telefonom csengésére ébredtem. Kitty hívott.

 - Szia – vettem fel álmosan a készüléket.

 - Képzeld, ki járt nálam! Ki nem találnád! – lelkendezett.

 - Talán Tom Kaulitz – válaszoltam mosolyogva.

 - Igen! És holnap randizok vele! Tom Kaulitzal!

 - Nagy dolog. Én meg Bill Kaulitzal – feleltem unottan.

 - Mi?! Ezt csak azért mondod, mert irigykedsz – közölte. Ezt követően negyed óráig győzködtem, valóban találkozni fogok az énekessel, de azt nem árultam el neki, kitől tudta Tom a címét.

 - Ti hova és hányra mentek? – kérdeztem.

 - Nyolcra, de nem tudom, hova. Tom azt mondta, legyen meglepetés. Felkészítjük majd egymást?

 - Aha. Ötre átmegyek hozzátok. Onnan úgyis közelebb van a hotel.

 - Ester! Gyere vacsorázni – szólt anya az ajtóból.

 - Rendben – válaszoltam, majd elköszöntem barátnőmtől és lementem enni.

Másnap reggel frissen ébredtem. Az iskolai beszólásokat is jobban bírtam, mint előző nap. Kivételesen nem kellett órákat rágódnom, hogy megértsek egy hülye példát, és a dolgozataimnál is átlagon felül teljesítettem.

  Mikor elérkezett az öt óra, izgatottan csengettem be Kitty-ékhez. Barátnőm valószínűleg az ajtóban állt, mivel azonnal kinyitotta. Láttam rajta, ő is majd´ elájul boldogsásában.

  Felmentünk a szobájába, ahol megmutattam neki a ruhákat, miket alkalmasnak láttam erre a nem minden napi találkozóra (egy táskában vittem Kitty-ék házába a göncöket, a sminkkészletemmel együtt). Úgy döntött, egy hosszú, csinos farmerszoknyát és egy testhezálló, ezüst feliratos fekete pólót vegyek fel. Ezután kifestett. Először olyan sminket akart, mint amilyet Bill szokott viselni, de ezt nem engedtem. Végül a jól megbízható, régi módszert választottuk, ami kicsit háttérbe szorítja ˝Kaulitztos˝ arcvonásaimat. Hosszú hajamat egyszerűen csak kibontottam.

  Majd következett barátnőm. Kapkodva festettem ki, mert hat óra volt, és a hotel tizenöt percnyire esett Kitty-ék házától, de egész jól sikerült a sminkje. A ruhát rá bíztam. Máskor is történt már ilyen, úgyhogy egyáltalán nem haragudott.

 A szállodába érve izgatottan néztem körül. Bill egy széken ült, és a mobilján az órát nézte.

 - Hát ön kire vár? – kérdeztem elélépve.

 - Ester! Na-nagyon csinos vagy! – közölte, és láttam rajta, komolyan is gondolja.

 - Kösz – mosolyodtam el. – Megyünk?

 - Menjünk – válaszolt felkarolva.

  Mielőtt beléptünk volna a szobába, eltakarta a szemem a kezével. Leültetett egy székre, és elvette tenyerét. Egy gyertyafényes asztalnál ültem, háttal a tökéletesen bevetett ágynak. A függönyöket behúzta, így különös, pirosas fényben úszott a helyiség.

 - Ez rettentő szép – mondtam őszintén.

 - Próbálkozik az ember… - felelte mosolyogva. – De most együnk. A fogás pedig – vette le a fémfedőt tányéromról – spagetti.

 - Te főzted? – kíváncsiskodtam. Nagyon gusztusos volt.

 - Nem… Nem tudok főzni – közölte, majd nekiláttunk az ételnek, közben pedig jókat nevettünk és beszélgettünk. Nagyon jól megértettük egymást.

  A vacsora befejeztével arrébb tette a tévé elől az asztalt (voltak kerekei), hogy az ágyon ülve megnézhessük a Mr. és Mrs. Smits-t, bár szinte az egészet végigbeszélgettük, így észre se vettük, vége a filmnek.

 - Lassan mennem kéne… - néztem az órámra. Már majdnem tíz óra volt.

 - Hívhatok egy taxit – ajánlotta Bill.

 - Nem szükséges, nem lakom olyan messze.

 - Akkor hazakísérlek.

 - Nem rohamoznának meg az emberek? – kérdeztem, mire az énekes megvonta a vállát.

 - Egy sapkával eltakarom az arcom, és kész – válaszolta, amivel meggyőzött.

  A hazafelé tartó út is kellemesen telt: a meleg nappalhoz képest éjszakára jócskán lehűlt a levegő, és nekem nem volt pulcsim, így, hogy ne fázzak, Bill átkarolt. Azt hiszem, minden rendes lány ilyen romantikus estére vágyhat.

  A házunk elé érve másnapra is megbeszéltünk egy találkozót, hét órára. Láttam, azon gondolkodik, megcsókoljon-e, de végül úgy döntött, az első randevún nem teszi ezt.

  A szobámba beérve boldogan dőltem le az ágyamra. Még sosem volt ilyen remek, fiúval töltött estém, mert vagy a másikkal volt a baj, vagy velem. Most viszont egyikünkkel se. Az egész olyannak tűnt, mintha csak egy álomban járnék.

  Váratlanul megszólalt a mobilom. Meg se nézve, ki hív, felvettem.

 - Szia Ester. Milyen volt? – szólt a készülékből Kitty hangja.

 - Ez volt életem legboldogabb napja! – örvendeztem. – Gyertyafénynél megvacsoráztunk, aztán végig beszélgettünk. Tökéletesebb már nem is lehetett volna!

 - Jó neked – mondta szomorúan barátnőm.

 - Miért, mi történt? – kérdeztem megdöbbenve.

 - Elbénáztam az egészet – kezdte bánatosan. - Egy menő étterembe vitt. Volt zene, meg minden, de mikor már ettünk, izgalmamban magamra öntöttem a kaját, aztán meg rám jött valami, mert nem tudtam abbahagyni a csuklást. Ezek után csak össze-vissza beszéltem, így most azt hiszi rólam, egy hülye liba vagyok – fejezte be.

 - De vannak fiúk, akik nem bánják, ha az első randin bén… nem vagy olyan ügyes – bíztattam.

 - Lehet, de Tom Kaulitz nem tartozik közéjük. A végén majdnem elröhögte magát.

 - Megbeszéltetek egy következő randit?

 - Dehogyis… De legalább neked jól ment – mondta Kitty optimistán. – És, ti mikor találkoztok újra?

 - Holnap – mosolyodtam el. – Már alig várom! Ha ez is olyan jó lesz, mint a mai, akkor komolyan mondom: hozzámegyek! Még sosem fogtam ki ilyen jó fej fiút.

 - Nem zúgtál talán bele? – kérdezte most már vidámabban.

 - Ha ez így megy tovább, ki tudja, mi lesz belőle! – lelkendeztem.

 - Nagyon tudhat ez a Bill! Már vagy egy éve nem hallottalak ilyen boldognak! Csak az a furcsa, hogy annyira hasonlítotok egymásra.

 - Amíg ő a magasabb, nem bánom. Az a lényeg, hogy rendes legyen.

 - Mintha csak Sandrát hallanám – közölte barátnőm.

  Sandra Kitty nővére. Ő is nagyon szép, bár ő szőke. Utálja a Tokio Hotelt, és folyamatosan okoskodik, de az esze, mint a penge.

 - Csak épp Sandra sosem randizna Billel. És Bill se vele. De most már aludjunk. Nem akarok karikás szemekkel a hercegem elé kerülni – mondtam, majd letettem.

Reggel ismét csak jól keltem, és ismét csak jó napom volt. Még a matematika órát is feldobtuk! Ugyanis pontosan huszonnégy és fél perccel nyolc óra után beállított Bill a táskámmal, amit nála felejtettem. Naná, hogy ezek után nem csúfoltak! Vagyis békén hagyták ˝az anyám, beállít egy Tokio Hotel koncerten˝ témát, és ráálltak Billre. Azzal kezdtek heccelni, leszbikus vagyok, de ezt jobban bírtam, mivel tudtam, csak irigységből teszik, és csodálókat is szereztem.

  Az iskolából hazaérve sietve átnéztem a házi feladatokat, majd máris készülődtem az énekessel való találkámra. A változatosság kedvéért sportosan öltözködtem, ám mégis csinosan. Sikerült fél hétkor elindulnom a hotelbe, így most én vártam Billre.

  Azon a széken foglaltam helyet, amin előző nap Bill. Pár perc elteltével valaki mellém ült.

 - A barátnőd mindig ilyen béna? – kérdezte az ismeretlen, mire ránéztem. Tom volt az.

 - Nem, csak nagyon izgult. Egyébként bátor lány. A fiúknál is – tettem hozzá.

 - És te hogyhogy nem izgultál, mikor tegnap a testvéremmel randevúztál?

 - Mesélt róla? – lepődtem meg.

 - Persze, egész este be nem állt a szája. Elég idegesítő volt. Úgy kellett elküldenem, aludni. Az már biztos, nem csak egy éjszakára tartogat.

 - Sziasztok – köszönt az említett.

 - Tesó, má´ megin´ hogy néze´ ki! Randid lesz, ne´? – oktatta ki a gitáros Billt, de meg se várva a választ, folytatta: - Na, megyek, magukra hagyom a szerelmeseket – azzal távozott.

 - Gyere, kint vár a taxi – szólt az énekes.

  Beszállva az autóba kíváncsiságtól hajtva ezt kérdeztem:

 - Hova megyünk?

 - Meglepetés. De örülni fogsz neki – közölte Bill.

  Háromnegyed órát ültünk a kocsiban, bár közel sem tűnt annyinak. Egy stadion előtt álltunk meg. Valamiféle előadást rendezhettek itt, mivel egy csomó ember tolongott a bejárat előtt. Bill felvette sapkáját, majd beálltunk a sorba. Egy jegyellenőr kezelte az énekes semmiből előteremtett jegyeit, ezután lassan haladtunk az épület belseje felé.

 - Most már elárulod, hova hoztál?

 - Nem sokára megtudod – válaszolta mosolyogva.

  Tíz perc elteltével – mikor már a stadionban álltunk – egy nő jelent meg a színpadon.

 - Nena! – kiáltottam fel, majd boldogan Bill karjaiba ugrottam. Előző este említettem neki, én is nagyon szeretem az énekesnőt. Erre ő elvitt egy koncertjére!

 - Köszönöm – mondtam már nyugodtan, még mindig ölelve.

 - Járunk? – kérdezte Bill.

 - Igen – mosolyodtam el. Álmomban sem gondoltam volna, egy Nena koncerten jövök össze valakivel. Pláne nem Bill Kaulitzal!

  Ez a randevú talán még az elsőnél is jobb volt. Áttomboltuk az egész koncertet, ami ugyan nem tesz jót a vérszegénységemnek, de nem bántam. Éltem a pillanatnak, ahogy azt az énekes egész életében tette, és nagyon megtetszett ez az életmód. Rájöttem, addig kell élni, alkotni, hibázni, amíg csak teheted. Amíg csak vagy.

  Az előadás befejeztével holtfáradtan ugyan, de boldogan ültünk a taxiba. Vidáman Billre néztem, aki egy kis komolysággal tekintett vissza rám.

 - Figyelj, én… holnap reggel utazom a következő turné állomásra. Valószínűleg sokáig nem találkozunk, de amikor csak tudlak, felhívlak, és ha otthon, vagy a közeledben vagyok, benézek hozzátok, még akkor is, ha csak tíz percre láthatlak. Megértem, ha nem akarod ezt csinálni, mert nem túl kellemes, de… részemről megéri – közölte szomorkásan.

 - Részemről is – feleltem halkan, mire átölelt.

  A házunk elé érve még elbeszélgettünk a koncertről. Bill már személyesen is találkozott Nenával, így róla faggattam, majd mikor már indultam volna az ajtó irányába, váratlanul megcsókolt. Tudom, nyálas és közhely, de az volt addigi életem legjobb csókja.

 - Azt hiszem… szeretlek… – súgta fülembe Bill. Én hosszú ideig elnéztem őt, végül válaszképpen megcsókoltam.

Búcsúzásunk után majd´ egy hónapig nem láttam Billt, de szinte minden nap beszéltünk telefonon, és minden hívása nagyon jól esett.

  Anyának nem meséltem fiúmról. Próbáltam elmondani neki a kapcsolatunkat, de sosem sikerült. Végül arra jutottam, jobb, ha egyelőre nem tud róla. Csak felizgatná magát. Akkor még sajnos nem tudtam, jogosan tenné.

  Kitty-nek viszont éjjel-nappal Billről beszéltem, ami kisebb vitákat is szült, mivel nagyon idegesítette folyamatos szövegelésem. De én így könnyebben viseltem el az énekes hiányát, mert hiába volt az a sok telefonhívás, személyesen mégsem találkoztam vele.

  Ám nem is olyan rég hazament Bill egy hétre, a nyári szünet első napjaira. Megbeszéltük, felutazom hozzájuk vonattal. A szüleimnek azt mondtam, Kitty-vel megyek kirándulni, ami részben igaz is volt, mivel barátnőm is velem jött. Aggódva ugyan, de elengedtek.

  A Kaulitz-ikrek az állomáson vártak ránk, egy kisebb rajongótábor gyűrűjében. Nagy nehézségek árán ugyan, de utat törtünk magunknak a fivérekhez. Bill háttal állt, és éppen autógrammokat osztogatott. Eltakartam a kezemmel a szemét, mire boldogan felém fordult.

 - Hiányoztál – mondta átölelve.

 - Te is nekem – mosolyodtam el. - Megyünk?

 - Menjünk – válaszolt felkarolva. Átvette csomagjaim egy részét, majd elindultunk. Tom és Kitty sietve utánunk jöttek. A lánysereggel nyomunkban, beszálltunk egy taxiba.

  Kis idő elteltével megérkeztünk a Kaulitz-házhoz, ahol ízléses és tiszta volt minden. Barátnőmmel megkaptuk a vendégszobát, két franciaággyal. Ekkor még azt hittem, életem legszebb napjai várnak tárt karokkal, hisz´ szerelmemmel és legjobb barátnőmmel eltölteni egy hetet, csak a mennyország lehet.

  Épp ruháimat pakoltam be a szekrénybe, miközben Tom és Kitty a szomszéd szobában beszélgettek. Azon gondolkodtam, talán mégis összejönnek valahogy, mikor valaki mögém lépett.

 - Segítsek? – kérdezte kedvesen az illető. Felé fordultam, mire Simone, az ikrek szülőanyja megpillantva az arcom, holtsápadtan kapkodott levegő után. Leültettem az ágy szélére, és vittem neki egy pohár vizet, amihez hozzá se nyúlt. Gyorsan odahívtam az asszony fiait is, hátha tudják, mi baja, ám fogalmuk sem volt. Ő pedig csak ült, és bámult maga elé.

 - Még sosem történt hasonló – közölte Bill aggódva. – Talán be kéne vinni egy korházba.

 - Lehet, csak megdöbbentette, hogy Ester annyira hasonlít rátok – találgatott barátnőm.

 - De ennyire?... Anyára nem vall az ilyesmi – válaszolta Tom.

 - Szereted őt? – szólalt meg váratlanul Simone rám nézve.

 - Igen… Szeretem Billt – válaszoltam halkan, és megéreztem, nagy baj történt. – Miért…?

 - Azt reméltem, ezt nem kell elmondanom nektek. Nyolcvankilenc őszének első napján nem két gyereket szültem, hanem… hármat. Két fiút és egy kislányt, de a lány súlyos vérszegénységben szenvedett, így korházi kezelésre szorult, ám összekeverték… Összekeverték egy másik csecsemővel… - kezdte Simone a történetet, de nekem ennyi elég is volt, hogy megértsem a lényeget, amit semmiképpen sem akartam elhinni. Nem akartam, hogy igaz legyen. Azt reméltem, csak egy rémálom az egész, de tudtam, ahhoz túl szörnyű.

  Mert… Mert ha igaz, amit az asszony mondott, akkor nem véletlenül hasonlítok annyira a Kaulitz-ikrekre. Nem véletlenül tiltott anya a testvérek szerelmétől. Vagyis… Vagyis a nevelőanyám.

  Mert ha igaz, amit az asszony mondott, akkor engem valamiféle tévedés folytán adoptáltak. Adoptáltak egy házaspárhoz, akikről világ életemben azt hittem, a szüleim. Egészen mostanáig.

  Mert ha igaz, amit az asszony mondott, akkor én is Kaulitz vagyok. Vagyis… az asszony, Simone az édesanyám. Bill… Bill, a szerelmem, egyben… egyben az ikertestvérem is.