Ha kell…

Nos, ha már ilyen nagy a tét… Nincs mit tenni. Az első része könnyebb a feladatnak, szépen lassan, egyenként felvettem a pulcsikat. Már volt rajtam vagy 8 is, mikor kis mosollyal a szám sarkában Tomra pillantottam. Ő csak nézett engem, a többiekkel együtt, akik még kameráztak is. Hirtelen felmutatta a hüvelyk ujját. Ettől egy kicsit bátrabb érzés fogott el. Minden pulcsi rajtam volt. Most jön a nehezebb része a dolgoknak: vegyünk le mindent magunkról. A lehető leglassabban vetkőztem, és az időt próbáltam húzni hülye beszólásokkal és egyebekkel. De mindennek eljön az ideje: Egy póló és a nadrágom volt rajtam. Megtorpantam.

-         Na, gyerünk Sam, vetkőzz! – vigyorgott valahonnan hátulról Joel.

-         Hajrá Csillagom – hallottam Tom hangját.

-         Kössz… - hangzott a fanyar válaszom.

Mintha megállt volna az idő. Szerintem már egy órája álltam ott. Hirtelen mozdulattal ledobtam magamról a pólóm. A nagy morajlásban ki lehetett venni a  ’Wow’ és ’Hűha’ szavakat. „Oké, már csak egy gatya, és készen is vagyok” – gondoltam. Gyors mozdulattal lerántottam magamról a nadrágomat is. Azt kell mondjam, hogy mindenki álla lesett. Én csak lestem rájuk, ők pedig engem bámultak.

-         Na, akkor azt hiszem egyértelmű, hogy a fogadást ki nyerte – vigyorogtam.

Rémesen hideg volt. Mikor a hűvös, lágy szellő bőrömhöz ért, úgy éreztem, mintha tűvel szurkálnának. Mindenki engem bámult, én pedig felkaptam a saját ruháimat és leugrottam a peremről.

-         Ügyes vagy Csillagom! – túrt a hajamba Tom.

-         Köszi, igyekeztem – bújtam hozzá, mert rettenetesen fáztam.

A délután további része a videók nézegetésével telt el, persze hozzám mindenféle idegen pasi jött a telefonszámával. Tom idegesen méregette a srácokat, akik rám akarták tukmálni a számukat. Én természetesen boldogan elfogadtam az elismerő szavakat az alakommal kapcsolatban.

Sok begyűjtött dicséret - és persze telefonszám - után, sötétedéskor indultunk haza Tommal. Feltűnően csendesen battyogott mellettem, hallgatta az IPod-ját és nem mondott semmit.

-         Adsz egy cigit? – szólalt meg olyan hirtelen, hogy kétszer is levegőt kellett vennem.

-         Ööö… persze – válaszoltam és elkezdtem a táskámban kotorászni – Basszus, a parkban hagytam! – csaptam a homlokomra.

-         Oké, akkor mennyünk vissza érte.

-         Ennyire nikotin hiányod van? – kacsintottam rá.

-         Hát őszintén? – húzta fel a szemöldökét – Már vagy fél órája szívtam utoljára! – mondta, mintha a világ egyik legnagyobb tragédiáját élte volna meg.

Én csak nevettem rajta egyet, és sietve visszamentünk a parkba.

-         Áhh, életem! Végre! – futottam a cigis dobozom felé.

-         És akkor még én halok bele a nikotin hiányba – dörmögött Tom.

Egy ideig még ölelgettem az ’ életem ’, majd nagy nehezen adtam egy szálat Tomnak.

Lassan szívta, nem is emlékszem rá mikor lehetett, amikor végre hazatámolyogtunk.

-         Jó napot, kisasszony! – köszöntött egy nem várt hang összefont kezekkel.

-         Ööö, szia Steve – fel sem nézve próbáltam levenni a cipőmet.

-         Hol voltál? Aggódtunk… - próbált valami szülői felelősség félét erőltetni a hangjába.

-         Khm – torokköszörüléssel szerettem volna a nevetésemet leplezni – Olyan helyen, ahol te nem valószínű. Na, jó éjt – mondtam közönyösen és az emeletre vettem az irányt.

-         Holnap iskola van, most meg este 10 óra! Mikor tanultál, amikor délelőtt 9-kor már nem is voltál itthon, hm? – követelőzött.

-         Én? Hát, lássuk csak… valahol reggel 7 és 7 óra 10 perc között, ha tudni akarod – látványosan ásítottam egyet – Akkor, ha jól emlékszem lefeküdni készültem, pá.

Steve csak legyintett és ő is elvonult aludni.