4. fejezet

Valahol a kettő között

Nehezen lett vége a napnak, végül pedig nem rosszalkodtunk. Egy rágógumis csínyen kívül nem jutott más az eszünkbe, úgyhogy elnapoltuk. Azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet az, hogy nincsen egyetlen egy barátnőm sem. Mármint, van, de mégsem valami nagy barátság. Egész nap csak a fiúkkal lógok, és kezdem úgy érezni, hogy nincs szükségük már rám, kezdenek felnőni. Ahogy én is. De hát csak kimutatnák, ha nem kellenék nekik… Ma is Billel hülyültünk, és nem láttam rajta, hogy nem tetszik neki. Szóval lehet, hogy feleslegesen parázok.

Mikor hazaértem, kedves nevelőapám fogadott, bájtos mosollyal az arcán, és nyájasan kezdett nekem szinte pukedlizni az ajtóban:

-         Szia, drága kicsi Samantám!

-         Kihagytad az egyetlent és a mostohát… - dörmögtem magamnak, miközben lerúgtam a cipőimet.

-         Miért vagy ilyen? – jelent meg a jellegzetes csík az arcán, amikor elborítja a méreg, de most feltűnő nyugodtság csilingelt a hangjában.

-         Milyen? – kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel – Ja, csak amit megérdemelsz – mondtam végül, és már slisszoltam is volna fel a szobába, de valaki utánam szólt.

-         Csináltam ebédet, nem kérsz?

-         Bocs, nem vagyok éhes. Majd máskor – fordultam meg a lépcsőn.

Ő csak nézett rám és egyre érdekesebb színekbe játszott az arca. Én pedig álltam a tekintetét és gúnyos mosoly húzódott végig a számom. Hagy lássa, hogy nem félek tőle.

Ő és Claris körübelül 3 hete fogadtak be. Családról családra jártam egész életemben. Ha minden igaz, az apukám kicsi koromban elhagyott engem és az anyut. Anyu pedig… hát ő meghalt. Még 5 éves sem voltam. Bekerültem egy intézetbe, és már bejártam majdnem az egész országot. De senki nem tudott elviselni fél évnél tovább. Természetesen a Kaulitz család mindig megtalált engem. Tomot és Billt már régen ismerem, valahogy majdnem mindig egy suliba írattak minket… igen, mert amíg én a költözések miatt váltok sulit, addig a Kaulitz-ok az elbocsátások miatt. Annyi suliból kirúgták már őket, hogy nem is tudom megszámolni. Először úgy tűnt, hogy Billel egy hullámhosszon vagyunk és jobban kijöttünk egymással akkoriban. Most is, de Tom… rá kellett jönnöm, hogy Tommal még ha lehet, annál is jobban kijövök a mai napig, mint már említettem.

Még mindig álltam a tekintetét. Nehéz volt, látszott rajta, hogy forr benne a düh. Hát akkor eljött a döfés ideje:

-         Na azt hiszem, eléggé megbámultál, úgy hogy akár egész nap meg leszel nélkülem is, csá! – mondtam egyszerűen és felbaktattam a lépcsőn.