5. fejezet

Nagyon furcsa…

Miután bevágtam az ajtót magam mögött, hallottam, ahogy Steve erőteljesen elkezd káromkodni. Csinálja csak, ha neki ez öröm, én nem állítom meg.

Házi? Nem, én ehhez túl kevés vagyok. Szóval akkor, gyerünk a játszótérre.

-         Csá, skacok! – köszöntem mikor odaértem.

-         Hello Samanta – üdvözölt külön Bill, két puszival.

-         Tom? – tettem fel a nagy kérdést mire csönd ült a srácokra.

-         Hát – kezdte Bill nagy levegő adagot beszippantva – Dolga van.

-         Értem – látszott a gondolkodós tekintetem.

Milyen dolga lehet Tom Kaulitz-nak? Nekem még csak nem is említett semmiféle ’ dolgot ’. De hát mit izgulok? Nagy gyerek, tud magára vigyázni, és nem vagyok a barátnője, hogy féltsem. Szóval akkor, dolga van…

-         Akkor, mai program? – sugárzott az arcom.

-         Höhh – hallottam az érdekes morajlást.

-         Na? – türelmetlenkedtem.

-         Hát, van egy tervünk – kezdte Ken.

-         Nem a legjobb, de mégis valami – folytatta Michael.

-         Arról van szó, hogy jól meg kellene szívatni a hotdogos csajt – vágott a szavába Andreas.

-         És valamivel bővebb információ? – fontam össze a karjaimat.

-         Na lényeg, hogy megszívatjuk egy telefonnal – nyögte ki Bill.

-         Oké, én benne vagyok – mondtam.

Olyan jól sikerült a kis tervünk, hogy oda sem mehetünk vissza többet. Joel annyit röhögött, hogy lebuktunk. De ezen mi is csak röhögni tudtunk, a hotdogos csaj meg káromkodott magának:

-         Hát, hogyan képszelték eszt maguk!? Olyan rosssz lett ez a világ, hát isztenem – intett és visszament a munkahelyére.

A kísérőm, Tom híján, Bill volt. Ő tesójától ellentétben annyit beszél, mint egy gép, nem lehet lelőni sem.

-         Bill, Bill, Bill… - mondtam már egy fél órája hallgatva egy kiselőadást a rossz cigikről, meg hogy Tom melyik ujját szopizza alvás közben. 

-         Hm? – nézett rám vigyorogva, mintha azt várta volna, mikor szólok neki.

-         Elég lesz… én elfáradtam magába abba, hogy hallgatom – tettem együtérzően kezemet a vállára.

-         Oké, nyugi, csak el akartam terelni a gondolataidat.

-         Miről?

-         Tomról.

-         Miért… én… miért gondolnék… - hebegtem.

-         Ne hazudj! Tudom, hogy nem érted mi dolga lehet Tomnak – mosolygott.

-         Hát igen, bevallom, nem tudom mit csinálhat Tom Kaulitz, de miért gondolnék ezért rá? – húztam fel a szemöldököm rejtett kíváncsisággal.

-         Mindegy édes, gyerünk haza – karolta át a vállam.

-         Oké – egyeztem bele, még mindig nem értve ezt az egész dolgot.

Bevallom, annyira kíváncsi voltam, hogy a délután folyamán többször próbáltam felhívni Tomot, de nem vette fel, egyszer pedig le is rakta. Egyre furcsább lett ez nekem.

Hazaérve adtam pár puszit Billnek, aki tudta, hogy mit gondolok és azt is, hogy… hol van a bátyja.