6. fejezet

Az a fránya tudatalatti

Kedd reggel. Most az egyszer nem keltem volna ki az ágyból, hogy rohanjak a suliba. Lassan, mint aki még sosem állt a lábán, támolyogtam ki a konyhába.

-         Heló – köszöntem.

-         Szia – ütötte a ritmust ujjaival a konyhapulton Claris.

-         Mi a baj? – néztem rá kérdőn.

-         Steve mesélte a tegnap estét.

-         Igen? Örülök – fintorogtam leülve a székre, a kakaóm elé.

-         Ne csinálj úgy, mint aki nem bűnös.

-         Én?

-         Te bizony. Nem volt szép dolog, amit este műveltél – ült le velem szembe.

-         Nem tud engem elviselni… meg én sem őt – rándítottam a vállamon.

-         De annyira próbálkozik – hajtott egy tincset a fülem mögé – Legalább értékeld…

-         Én értékelem hidd el, de ha egyszer még így is ott tesz nekem keresztbe, ahol csak tud, akkor nem tudok vele mit kezdeni – álltam fel.

-         De Samanta… Ő tényleg próbál megváltozni, de ez nélküled nem fog menni.

-         Hát nagyon sajnálom! Talán el kellett volna vele is beszélgetni mielőtt örökbe fogadtál, nem? Akkor nem lenne ez az egész… - tettem le a poharamat határozottan és irányt váltva felbaktattam a szobámba.

Megmagyarázhatatlan düh rázott engem. Nem értem miért kell örökbe fogadni, ha nem voltam már a próbaidőszakban se szimpi annak a kibírhatatlan alaknak. Clarist nagyon megszerettem, de Steve… Nem értem, hogy hogyan kerülhettek össze ezek ketten. Na mindegy, gyerünk a suliba, legalább ott elismerik hihetetlen észjárásomat.

Tomot egész nap nem láttam, azaz igen egy egészen kicsi pillanatra. A fiúk magyarázkodtak és Bill is csak hümmögött, ha megkérdeztem, hogy hol van Tom. 2. óra után nem bírtam tovább. Beültem a fiú vécébe, és ott is maradtam. Tom, mindig ide jön velem cigizni, most is jönnie kell.

Várhattam rá, senki nem jött be. Lógtam feleslegesen 4 órát. Na mindegy, úgy sem volt kedvem hallgatni azt a sok hülyeséget, amit a tanárok össze tudnak hordani. Úgy képzeltem, én kis naiv, hogy Tom majd bejön, én pedig megkérdezem mit is csinál valójában. Persze, álmodozhatok. Kibattyogtam a vécéből és Bill két barna szemével találkoztam össze. Következő emlékképem az, hogy már felettem van az a két szem.

-         Rendesen lefejeltél, drága – mondta kuncogva.

-         Örülök, hogy ez neked öröm – simogattam meg a sajgó kis púpot a fejemen, amire kaptam egy puszit is.

-         Köszi – bújtam hozzá.

-         A púpot a buksidon vagy a puszit? Mert mindkettőből tudok adni még egy párat – vigyorgott.

-         Azt hiszem talán az utóbbi… nem kockáztatnák meg még egy ilyen nagy dombot az így sem kicsike fejemre – mutogattam a nagy kerek izére a nyakamon.

-         Jaj, te… - húzott magához Bill.

-         Én… hm… drága? Édes? Istennő? – sorolgattam a számomra legmegfelelőbb szavakat.

-         Na ne nevetess.

-         Tessék? – toltam el magamtól, majd egy ismerős alakot láttam meg a tömegben – Tom! – kiabáltam.

-         Sam, te inkább egy boszorkánnyal lennél egyenrangú – fordított maga felé azaz ember, akit nem sokára meg fogok ölni.

-         Hm, tessék? – értetlenkedtem, a fejemet fogva – Inkább húzzunk haza…

Joel tett egy lapáttal a ’kis’ dombocskára a fejemen… Véletlenül – állítja ő – olyat vágott a fejemre, mikor megláttam Tomot hazafelé menet, hogy beleszédültem, s végül 5 fiú cipelt haza… én pedig csak vigyorogtam.