8. fejezet

Elég ebből!

Egyre hidegebb lett. Már épp hogy nem vacogtam, de az utca végéről harsány nevetés hallatszódott, ez pedig annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem tudtam a fázásra gondolni. A nevetések csak hangosodtak, ahogy közeledtem az utca végéhez. Arra kellett hazamennem, a másik út vagy 20 perccel hosszabb, hülye lennék arra menni.

Mikor végre a sarokhoz értem, a szusz is megállt bennem. Egy banda volt, még hozzá Justinéké… Simone pedig nem tévedett.

-         Szia, Same-cica! Gyere ide hozzánk, jól ellennénk… - hívott az egyik fazon.

-         Álmodik a nyomor, Richard? – válaszoltam, majd mély pillantást vetettem Tomra és tovább mentem.

Mi a jó fenét művel ez? Miért pont velük kezd, és hogyan kavarodott oda? Összekuszálódtak a dolgok. Nem értek semmit.

Elérve az ’átmeneti szállásomat’, lerúgtam a cipőmet, minden mozdulatom egy szempár követte, mereven állt a nappali ajtajában és csak a szemei cikáztak ide-oda.

-         Mit akarsz, Steve? – elégeltem meg a bámulását.

-         Még kérded?

-         Képzeld… bár ha jobban meggondolom nem is vagyok rá kíváncsi – intettem le egy mozdulattal.

-         Velem te így nem beszélhetsz! – kelt ki magából, és ragadta meg a kezemet.

Elég szerencsétlen ez a patkány. Claris épp a bejáratban ácsorgott, megdermedve, még a kulcsát is leejtette közben.

-         Steve, te megvesztél? Mit csinálsz, mi? – jött oda feleszmélve Clar, és lehámozta rólam a férfi – vagy patkány – ujjait.

-         Hogy én mit csinálok? Tudod, hogy hogyan beszél velem ez a kis – harapta el a nyelvét Steve, mikor meglátta merész, várakozó tekintetem.

-         Én most… felmegyek. Beszélgessetek csak – gondoltam úgyis csak zavaró tényező lennék ebben az eszmecserében.

Az este folyamán csak veszekedést lehetett hallani a nappaliból. Örülök azért, hogy Clar szeret engem, legalábbis így gondolom. Más különben miért szállna szembe Stevevel? Na, ezek után rendesen teperhet nálam az a görény. Lesheti, hogy én majd megbocsátok neki.

Tom viszont, teljesen a padlóra küldött. Mit csinál ez a bolond? Nem normális, esküszöm. Holnap pedig ezt Billel is megosztom.

Nehezen aludtam el, ez az éjszaka nyugtalan álmokkal párosult. Forgolódtam, és édesanyám arcát láttam a távolban. Ült egy virágokkal teli mező közepén, és mosolyogva hívogatott maga felé. Mentem volna… de nem ment, lábaimra kövek nehezedtek. Hátam mögött Tom bukkant fel, majd ő is hívni kezdett. A kövek nem voltak nehezek többé, de az utjaim kétfelé ágaztak. Nem tudtam hova, merre menjek. Megjelent egy 3. út. Claris volt a végén, ő csak kedvesen nézett felém. Mikor a negyedik út végén felismertem az alakot, elcsodálkoztam. Bill állt ott. Ha tudom, négyfelé tépem a szívem. Riadtan ültem fel az ágyamban. Nem volt rossz álom, én mégis úgy éreztem, hogy ennél rosszabb nem lehetne. Nem tudtam választani.

Meredten néztem a sötét szobám falait, elgondolkodva.