11. fejezet

Reménytelen

Azonnal fogtam magam és lerohantam a lépcsőn, ki egészen a ház elé.

-         Tom! – kiabáltam a már majdnem teljesen eltűnt alaknak a távolban.

Nem fordult meg, meg sem rezzent. Megiramodtam és addig meg sem álltam, amíg egy egyszerű mozdulattal magam felé nem fordítottam a rasztát.

-         Tom azt hiszem, hogy beszélnünk kellene – lihegtem.

-         Én meg azt hiszem, hogy nem – mondta félvállról, és már indult is, de én elé álltam.

-         Mi a francot művelsz? Mi? – néztem bele a szemébe.

-         Mit művelnék? Semmit.

-         Semmit? Azért lógsz Justinékkal? – elkapta a tekintetét – Válaszolj, ha kérdeznek!

-         Hagyj már békén Samanta! Állandóan utánam koslatsz és lesed, hogy mit csinálok! Ha Cloéval járok, akkor vele járok! Nem bírod felfogni, hogy nem körülötted forog a világ!? – ezzel se szó, se beszéd ott hagyott.

-         Nem ismerek rád, Tom Kaulitz – suttogtam lenyelve a könnyeimet.

-         Samanta, keresnek téged – kopogott a szobám ajtaján Clar.

-         Ki az? – keltem fel az ágyamról.

-         Bill.

-         Rendben, lemegyek.

-         Szia, Sam – köszöntött az ajtóban.

-         Szia, ümm, mondjad – dörzsöltem meg az álmos szemeimet.

-         Eljössz velem a parkba? –rádőlt az ajtófélfára – Kapsz tíz percet, hogy felöltözz – mosolygott.

-         Oké, értem – mosolyogtam vissza – Addig gyere be.

5 percnyi késéssel el is indultunk Billel. Kicsit értetlenül mentem mellette, nem szoktunk ’csak’ ketten lenni. Egy idő után megtörtem a csendet:

-         A többiek?

-         Hogy, mi? – forgatta a fejét.

-         Bill, itt vagy te egyáltalán? – nevettem.

-         Itt, itt… azaz nem – láttam rajta, hogy valami nyomasztja.

-         Mi a baj? – tettem vállára a kezem.

Már rég a parkban ültünk. Bill kikerülte a választ, hogy mi is a gondja.

-         …de azt mondta Joel, hogy szerinte az a szöszke csaj száz, hogy nem százas.

-         Bill, tudod, hogy engem nem hat meg Joel érdekes ízlés világa. Viszont nagyon szívesen meghallgatnám a kiselőadásodat.

-         Miről?

-         Hát arról, ami aggaszt.

-         Ki mondta, hogy…

-         Lány vagyok, nem hülye!

-         Oké. Bár… - vakargatta meg a fejét.

-         Héj – adtam neki egy barackot.

-         Áu, ez fájt –simogatta meg a feje búbját, de az arca vészesen közel került az enyémhez.

Szinte egymás szájából szívtuk a levegőt. Megszűnt minden körülöttünk, és a másik szeméből ettük a szenvedélyt. Bill már épp közelebb akart hajolni, amikor a nem messzi pad felől hangos beszéd és nevetés hallatszott. Erre hirtelen szétrebbentünk és az említett pad felé néztünk.

Kitágult szemekkel pislogtunk hol egymásra, hol a bandára. Miért van az, hogy minél jobban kerülöm Tomot annál többet látom?

Most is ő volt ott, Justinékkal. Füves cigit szívtak, Tomról 2 km távolságra le lehet olvasni.

-         Hát ez nem igaz – csóválta meg fejét Bill.

-         Bill, miért nem beszélsz vele? – ráhajtottam a vállára a fejem.

-         Én próbáltam, de tényleg. Már a réges-régen meghalt nagybácsinkat is felhoztam neki… Tudod, őt szerette olyan nagyon.

-         Igen, tudom. Nem hallgat rád? De… nem értem.

-         Én sem, hidd el. Egyik napról a másikra megváltozott.

-         Ma beszéltem vele… jobban mondva, beszéltem volna.

-         Igen?

-         Ja. Elmondta, hogy unja, hogy utána koslatok meg ilyenek. Aztán ott hagyott.

-         Nem komplett, de nem veszi észre, hogy ezzel engem is tönkretesz? – Billnek megremegett a hangja, mire megöleltem őt.

-         Nyugodj meg, segítek. Még nem tudom, hogy hogyan, de segítek!