13. fejezet

A szobában

Félve ugyan, de elosontam a Kaulitz házig. Félek, hogy Billhez is eljött, azaz elmebeteg. Becsengettem, mivel semmi nyomát nem láttam annak, hogy betörtek volna. Most is Simone nyitott ajtót:

-         Szia, Samanta – mosolygott álmos arccal.

-         Szia, sajnálom, hogy ilyenkor zavarok, csak Billel szeretnék beszélni – közben próbáltam a nő mellett belesni.

-         Semmi gond, Sam, de tudhatnád, hogy a fiúk még nem használhatóak – sandított az emeletre.

-         Nem baj, nekem fel kell mennem hozzá – meg sem várva a válaszát, határozottan elindultam.

Utánam nézett, és egy mosolygós fejcsóválgatás kíséretében becsukta az ajtót. Én eközben Bill szobája előtt álltam, egy hangot sem hallottam, ezért megnyugodva hazamehettem. Megfordultam, de ezzel meg is álltam. Ha már itt vagyok…

Nem csalódtam benne: a ruháit tegnap pakolhatta, de még így is elkallódott pár darab. A gépe is bekapcsolva volt, ő pedig, mint akit fejbe vágtak, úgy aludt, de ezt is csak olyan Billesen: hason, a kezei pedig ide-oda dobálva, ahogy a lábai is. Nem tudom mi vezérelt, de leültem az ágya szélére, és néztem, ahogyan alszik. Kicsit nosztalgiáztam, felidéztem a régi időket, azt, ahogy megismerkedtünk, hogy mennyi butaságot csináltunk. Eszembe jutott Tom, és az ő hülyesége. Szemem sarkába apró könnycseppek ültek, akaratlanul, de nem engedtem, hogy utat törjenek maguknak.

Felébredtem a mélyre hatoló gondolataimból: Bill megfordult. Aranyosan tátva volt a szája, ezen egy kicsit el is vigyorodtam. A homlokára nyomtam egy ’aludj tovább’ puszit és becsuktam magam után az ajtót. Sietve trappoltam lefelé a lépcsőn, de… az a csúnya kis manócska a fejemben most sem hagyott békén. Azt sugallta, hogy…

Nem kellett sok. Testvérével ellentétben, benne igenis nagyot csalódtam! Rend helyett kupi volt, cigis dobozok és alkoholos üvegek között billegtem oda az ágyához. Mindig is rendezett, tiszta gyerek volt, most pedig a szobája bűzlik a bagó füstöl és a savanyodott bor szagától. Viszont alvás szempontjából nem volt kivetni valóm, úgy aludt, ahogy megszoktam. Tekintetem arrébb, az éjjeli szekrényére siklott. Nem hittem a szememnek: használt injekciós tűk hevertek szanaszét, megkoronázva pár kicsi üres üvegcsével.

A még mindig a sarokban ülő könnyek most kicsordultak, hiszen már ők sem bírták nézni, azt, hogy előttük megy tönkre a legjobb barátjuk. A kezembe temettem az arcom, ezzel próbáltam magam elől is elrejteni ezt az énemet.

Én csak állok és nézem, hogy a legjobb srác ezen a földön csak úgy tönkre mennyen? Ráadásul mindez előttem? Mindenesetre most semmit sem tudok tenni. Végig simítottam Tom arcán, ami nem változott, ugyanaz a babaarc.

-         Mit tehetnék még érted? – suttogtam a semmibe, elhaló hangon.

Felemelkedtem halkan, és kiosontam. A küszöbről még visszanéztem:

-         Én sajnálom a legjobban, Tom… nem is tudod mennyire – majd eltűntem, hogy senkise lásson.