14. fejezet

Hát megkapta

Az ikrek anyukája meglepetten hallotta, ahogy kiviharoztam a házból. Kíváncsian lépett ki az előszobába felmérni a helyzetet, de ott csak egy igen kómás fejjel rendelkező, a fiára éppen hogy csak egy kicsit hasonlító személyt talált.

-         Anyu – nyújtózott nagyot a gyűrött fejű fiú – Jól láttam, hogy Samanta volt itt?

-         Igen, Tom, ő volt – tartott egy kis hatásszünetet, majd elgondolkodó arcot vágva kérdezte – De mióta hívod őt Samantának?

-         Amióta összevesztünk – nagy lendülettel megfordult, hogy a kaja felé vegye az irányt.

-         Akkor biztosan ez volt a baja…

-         Hm? – nézett vissza anyukájára.

-         Semmi, semmi, csak hangosan gondolkodtam – viszonozta egy mosolygással.

Szüntelenül, szinte már levegőt sem kapva futottam. Oda, ahol csak egyedül lehetek. Ez a hely egy csendes kis tisztáshoz volt hasonló. Mint a Pocahontasban, csak nekem nem kell pár ezer kilométert eveznem, mire elérek a fűzfához, és nincsen se kolibrim, se mosómacim, ráadásul még a fa sem beszél. Ennek a tetejében, hogy fokozzam a hatást, még csak a szőke hercegemmel sem találkozgatom itt. Csak ülök, és lélegzek. Jó, oké, lélegezni bárhol lehet, de itt más. Ha beszívod, olyan érzés kerít hatalmába, mintha belül minden tiszta lenne, a rossz dolgokat pedig kiűzi az emlékeim közül, legalábbis halványítja a fájdalmakat.

Meredten nézek a semmibe, vagy a távolba. Már ezt sem tudom. Azt sem tudom, mióta vagyok itt, azt sem miért és alapjába véve fogalmam sincs, hogy mit miért teszek. A fejemben Justin szavai visszhangoztak: „Megkaptad a lehetőséget, de ha nem élsz vele, akkor viseld a következményeit!” – ez most azt jelenti, hogy félnem kellene, esetleg ezek már a következmények?

-         Tudtam, hogy itt meg foglak találni – hallottam egy hangot a hátam mögül.

-         Mi van? Ki a fa… - mielőtt befejezhettem volna hátrafordultam.

-         Jól látod, én vagyok. Beszélnünk kellene.

-         Azt mondtad, hogy hagyjalak békén, én pedig így is teszek – fontam össze a karjaimat és durcásan a fának dőltem.

-         Sajnálom, kicsi csillagom. Belátom nagy marhaság amit teszek, de…

-         Még hogy nagy marhaság?! – háborodtam fel és szembe álltam vele – Tom, ez már rég nem marhaság, hanem maga a teljes hülyeség! Iszol, drogozol és egy olyan nagy ribanccal jársz aki… Oké, tudod mit? Nem is érdekel! Magasról leszarom, hogy mit művelsz magaddal!

-         Csillagom, ne kiabálj, nem áll neked jól.

-         Neked tudod, mi állna jól? Hm? Egy állati nagy pofon! – elmentem mellette úgy, hogy vállba is lökjem, majd sziszegve odasúgtam neki: - Ne merészelj engem Csillagodnak hívni, mert kitekerem a nyakadat!

Ezzel egyszerűen ott hagytam, ő pedig csak állt. Nem láttam az arcát, de szerintem egy édes nyakba borulós-sírós kibékülésről álmodozott. Hát megkapta.