16. fejezet

Elhatározás

A vállamra egy puha kéz nehezedett, nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek ki az. Elég hangos tudok lenni.

-         Jó reggelt Samanta – mondta hunyorítva a hátamnak.

-         Nagyon sajnálom, Bill, ha felkeltettelek – mondtam szemem sarkából a fiút bámulva.

-         Nem baj, úgy is két tonna dolgom van, azt még a hajamat is be kell lőnöm – éreztem azt a 200 wattosan fénylő vigyorát, ezen még el is mosolyodtam.

Mikor visszaért a szobába, már az ágyán ültem. Potyogtak a könnyeim, elmosva az arcomra száradt vért.

-         Na, Samanta, mi a fene van? – térdelt le elém, megfogva a kezem.

Elég volt ránéznem és ő azonnal vette a szitut, majd szorosan magához ölelt. Majdnem úgy szorítottam, hogy félő volt, hogy a Devilish-nek nem marad énekese.

-         Menj, mosd le az arcod – tolt egy kicsit el magától – Ha gondolod, meg is fürödhetsz.

-         Ezt most nem vettem célzásnak – vigyorogva ellöktem, de csak épp annyira, hogy fenékre huppanjon.

-         Áu, Sam, ezt még visszakapod – beszélt nekem.

Kitántorogtam a fürdőből, de a szobában már senki sem volt. Ledőltem Bill ágyára, és elvezettel szívtam be az illatát. „Nem is rossz” – gondoltam. Majd mély álomba merültem.

-         Hagy nézzem még egy picit.

-         Nem, menny ki, pont te nem kellesz neki!

-         Hagyj már öcskös, nem lesz baja, ha nézem.

-         De igenis lesz, így is elég nagy barom voltál vele, ne akarj neki még több bánatot okozni! – mondta az idegesebbik hang.

-         Ne legyél már genya – mozdult meg az ágy, azaz felkelt onnan az illető.

Halványan kinyitottam a szemem, Bill épp a kiutat mutatta Tomnak, aki felháborodottan távozott. A fekete hajú felém nézett és elmosolyodott:

-         Jól aludtál? – jött közelebb.

-         Igen, köszönöm Bill. Az ember örülhet, hogy ilyen barátai vannak.

-         Ne butáskodj, te csak azt kapod, amit megérdemelsz – ölelt meg ismét.

-         Viszont átgondoltam a dolgokat – mondtam hirtelen ridegre váltva a hangom, majd kibújtam a fiú karjaiból, ő pedig kérdőn nézett rám – Elköltözök Claréktól – mondtam határozottan.

-         Ide bármikor jöhetsz.

-         Nem, semmiképpen sem ide. Visszamegyek a gyerekotthonba – hajtottam le a fejem.

-         Ne, Sam, ne menny vissza arra a haláltanyára! – a két vállamat erősen megfogta és megrázott.

-         Muszáj, az a haláltanya még mindig jobb, mint Steve – fogtam meg a még mindig piros arcom.

-         Ebbe én nem szólhatok bele, melletted vagyok, bármi is legyen.

-         Te – csillant fel a szemem – mi az, hogy Samnek hívsz? – tettem csípőre a kezem.

-         Hát, AZ! – ez egy ilyen csatakiáltás-szerű lett volna, majd rám vetette magát és csikizett.

Olyan furcsa, mint a filmekben: amint az arcunk egy leheletnyire került egymáshoz, máris abbahagytuk a hülyéskedést, és mélyen egymás szemébe néztünk. Ajaj, ebből nem lesz semmi jó – gondoltam.

Nem is lett, mivel Tom Kaulitz épp abban a pillanatban lépett be a szobába. Miért is ne, neki pont most kellett jönnie…

Azonnal lelöktem magamról Billt és villámgyorsan elkezdtem a cuccaim után kapkodni, amit összegyűjtöttem egy táskába. Mind a két fiú értetlenül bámult egymásra, és rám.

-         Azt hiszem – kezdtem egy kis idő után – Én most elmegyek. Ha soha nem látnánk egymást, akkor…

-         Csillagom, eddig mindig megtaláltunk – szólt bele Tom.

-         Hm, igen, tudom… - valamiért nem volt kedvem leüvölteni a fejét, hogy ő hagyjon engem békén, inkább csak mosolyogtam a válaszán – Nagyon fogtok hiányozni és, jaj fiúk – csimpaszkodtam mindkettőjük nyakába és összeszorítottam a szemem.

Elég bután lestek, de ez így volt a legjobb. Majd kifutottam a szobából… lehet, hogy az életükből is.