-         Akkor ki vagy? – kérdezte Bill.

-         Anya, apa, hát nem ismertek meg? – fordult vissza Timyékhez.

Ők csak nézték a lányomat, aki más. Caren megijedt testvérétől és belém kapaszkodott: Anya én félek!

-         Én Johakim vagyok! – ahogy ezt kimondta, a ház beleremegett.

-         Nem, kicsim, te Trüszi vagy, az én kicsi hercegnőm! – fogta meg a kicsi karját Bill.

-         Nem! – üvöltött – Én nem Trüszi vagyok! – a szemei, ha lehetett még vörösebbek lettek.

A kicsi Caren óvatosan lépdelt, a testvérének hitt személyhez:

-         Trüszi! Mi a bajod? – sírt a kislány és megfogta Trüszi kezét.

A démon megszállott lányom szeme, vidám barnára változott, és szinte kitört belőle a zokogás, majd üvöltözni kezdett:

-         Mennyetek innen, vagy pedig mindenkit meg fog ölni! – rám és az apjára nézett, majd a testvérére – Mennyetek már!

Mintha már érettebb lenne a koránál, úgy beszélt. Timy és Tom csak az ajtóból szemlélték az eseményeket, Timy nagyokat nyeldesve közben.

-         Csillagom, nincsen semmi baj, már elment – mondtam, megfogtam a kezét és folytattam volna a mondatot, de hirtelen vöröslő szemei felcsillantak, majd olyan gyorsan el is tűntek.

-         Anya, kérlek, meg fog ölni! Mindenkit el akar pusztítani!

-         Kicsoda? – lépett Tom közelebb a lányomhoz.

-         Hát Johakim! – a névtől visszhangzott a szoba: Johakim!

-         Hercegnőm, ne beszélj butaságokat, gyerünk aludni végre – kérlelte az apja, de én éreztem valamit, valamit, amit nem lehet szavakba önteni.

-         Caren, kérlek, vidd el anyáékat és Tomékat messzire el innen! Neked meg kell értened! A testvérem vagy!

-         Te nem Trüszi vagy… - sírt Caren tovább – Johakim, kérlek, menny innen! Hagyj minket békén! – kelt ki magából.

-         De hát mi folyik itt… - beszéltem alig hallhatóan.

A lányom barna szemei megint eltorzultak, és újból méreg vörös szemek vették át helyüket.

-         Mindenkit meg ölök!

-         Johakim, mi a szüleid vagyunk! – ment oda könnyben úszó szemekkel Timy.

-         Meghaltok! Mind egy szálig! – ordította Johakim.

Szemei elváltoztak:

-         Anya, könyörgöm, öljetek meg! – zokogott a lányom.

-         Nem, erről szó sem lehet! – mondtam neki.

-         De, anya, kérlek! Érzem milyen nagy ereje van! Megöl mindenkit! Engem öljetek meg, és akkor Johakim sem lesz többé! – mondta a kicsi lányom és szorosan megölelt – Szeretlek, anya!

-         Én is kicsim.

Majd az apjához futott:

-         Szeretlek, apa! Bocsássatok meg Johakimnek, őt is csak irányítják!

-         Kicsim – küszködött az előtörő könnyeivel Bill – Én is szeretlek kis hercegnőm!

-         Caren, - futott oda testvéréhez is – Te vagy a legjobb testvér, akit csak kívánhatna az ember, vigyázz a szüleinkre!

-         Trüszi, én úgy szeretlek, ne hagyj itt, könyörgöm!

-         Muszáj! Így akár négy ember helyett, hal meg két ember! Érted testvérkém? – átölelte húgát is, majd Timyékhez fordult – Johakim nem ilyen, nem bántana soha senkit! Szeretlek titeket!

Majd visszaballagott az ágy elé ahol állt.

-         Fentről fogjuk kísérni az életeteket Johakimmel! Imádlak titeket, de most, muszáj megölnötök! Gyerünk! Mert ha Johakim szelleme visszatér a testembe, akkor már nincs visszaút, elpusztít mindent, ami csak az útjába kerül! Kérlek anya… - rám emelte meleg barna szemeit.

Billel egyszerre bólintottunk. De… én ezt nem tudom megtenni! Képtelen vagyok rá. A földre rogyva zokogtam, Bill állva sírt, a kicsi Caren fel sem fogta, mi történik, Tomék pedig sírva álltak az ajtóban.

-         Anya, kérlek! Visszatér! – könnyei végig csorogtak az arcán.

Majd az éjjeliszekrényhez mentem, ahol egy nagydarab kést tároltunk, vész esetére.

-         Trüszi, kicsim, nem… ezt nem… - letérdeltem a lány elé.

A kislány pedig lehúzta a pólóját, egészen addig, amíg a szíve helyét el nem érte. Látszott, hogyan dobog kicsi szíve.

-         Tedd meg anya! – a szemembe nézett.

Bill mellém térdelt, hercegnője elé. Caren is, közénk térdelt.

-         Gyerünk már! – ordított ránk a kislányom, és vörös szemei megint megvillantak egy pillanatra.

-         Szeretünk életem! Mindig is szeretni fogunk! Soha nem felejtünk el! – mondtuk Billel, egyszerre majd mindhárman megmarkoltuk a kést.

-         Szeretlek! – hangzott utoljára a lányom szájából. Majd a test a földre zuhant, fekete füst szállt ki a kés helyéről.

Mozdulatlanul figyeltük, ahogy lányunk és Johakim, örökre eltűnik az életünkből. Talán nem örökre, hiszen a szívünkbe zártuk őket.

Van olyan, hogy egy élet megment akár százat is, de az az egy élet is hiányozni fog, örökre, mindhalálig!

Író: Luna