20. fejezet: Dugjuk össze a fejünket
luna-hold 2008.01.01. 21:15
Igazából ez a rész... másnaposan lett írva XD
20. fejezet
Dugjuk össze a fejünket
- Azonnal találkoznunk kell! – mondtam idegesen a telefonba.
- Neked is szia Sam – mondta egy álmos hang – Tudod te hány óra van?
- Igen, de már épp elégszer megszokhattad már az éjjeli túrákat – mondtam gúnyosan.
- Jól van, na – szinte nyüszítette, de egy sóhaj kíséretével beadta a derekát.
- Akkor gyere a temetőbe, de vigyázz magadra, mindenhol motorosok vannak!
- Miért pont oda? Nem tudtál volna találni egy édes kis parkot!? – hisztizett.
- Hej, én nem vagyok neked elég édes? – vettem lazábbra.
- Hát… - ezzel pedig letette.
„Hol a francba vagy már Jess?” – gondoltam. Idegesen fel-alá járkáltam és próbáltam kiötleni valami jót. Viszont Jess már lassan fél órája jön. Halk lépteket hallottam. „Ez biztos ő!” – örültem. Nehogy megerőltesse magát, én is elkezdtem felé menni. Már a karomat is ölelésre tártam, amikor rákellett döbbennem, hogy nem éppen Jess járkál arra.
- Tom? – meglepődve megálltam és a karomat hirtelen magam mellé csaptam.
- Azt hiszem így hívnak. Olyan régen láttalak, Samanta! – tett egy lépést előre, de én ugyanígy hátra.
- Te mit keresel itt?
- Csak neked lehet éjszaka – végignézett rajtam, majd folytatta – sétálni?
Párszor levegőt vettem, hogy belekezdjek valami frappáns szövegbe, de valahogy elakadt a szavam.
- Na mi az, Sam, talán már szóba se lehet állni velem? – megvetően pillantott rám, mire én elszégyellve lesütöttem a szemem.
- Nem, Tom… azaz de, szóval – összevissza makogtam.
- Valami baj van? – az arca aggódást tükrözött, bár az igaz, hogy egy kicsit csapzott voltam.
- Nem Tom, köszönöm. Azaz – majdnem elmondtam neki a küldetésem, de ez nem lett volna helyes.
- Oh, el ne felejtsem, Billnek nagyon hiányzol, nagyon gyorsan leléptél.
- És – a kíváncsiságom sajnos határtalan – neked nem? – amint ezt kimondtam egy puha kéz nehezedett a vállamra – Oh, Jess…
- Igen, bocs, elég sok dolgom volt még – mondta az imént érkezett.
- Öhöm, azt hiszem, most húzok, nem akarok zavarni – mondta Tom szomorúan majd úgy ment el mellettem, hogy a vállunk összeérjen.
- Tom! Nem, ez nem az… - mondtam már a sötétbe, hiába.
- Sam? – ébresztett fel Jess az álmodozásomból.
- Ja, öh, semmi – fordultam hátra – Segítened kellene.
- Gondoltam, de előbb mondd el – ültetett le az egyik sírkő mellé.
- A főnök – nyeltem egyet – Egy srácot kell elvernem, de az a srác, amit ő pontosan tud, a barátom. Sőt több mint egy barát. Most mit csináljak? – hadartam el neki egy szuszra.
- Huh, Sam, nyugi. Szóval azt mondta, hogy verd el a gyereket, csak hogy az a barátod.
- Pontosan.
- Nem könnyű helyzet, de megpróbálok valamit kitalálni – veregette meg a hátam.
- Köszönöm – ölelgettem meg.
- Majd akkor köszönd, ha megoldottuk, – mosolygott- viszont tűzni kéne lassan.
- Igen, igazad van – felálltam és leporoltam a gatyám.
El kell, hogy áruljam nem igazán figyeltem Jessre, egyfolytában Tomra gondoltam. Felkavart ez a találkozás, és most már félek is. Megtudta, hogy élek, legalábbis nem mentem ki külföldre. Keresni fog.
|