Boldog Új Évet!

Édesen megpusziltam a nyakát, majd egyre feljebb haladtam, de Ő hirtelen elbiccentette a fejét.

-         Mi a baj Szivem? – kérdeztem tőle.

-         Semmi – sóhajtott fel.

-         Ne mondd már – rátettem a mellkasára a fülem: a szíve szinte zakatolt.

Éreztem, hogy gondolatban nem itt jár, valahol egészen máshol. Sokáig feküdtünk így a kanapén, éppen lecsukódtak a szemeim, amikor Tom szép lassan felállt az ágyról, óvatosan arrébb helyezve a fejem. Szándékosan nem nyitottam ki a szemem. Hallottam a távozó lépteket a szobából, majd becsukódott az ajtó. Felpattantam az ágyról és résnyire kinyitottam azt. Nem szép dolog, de nem tudhattam meg máshogyan. Láttam, hogy a kezébe vette a telefonját, aztán mélyen elgondolkodott, olyankor összehúzza a szemöldökét, és egy apró kis csík keletkezik a homlokán. Pötyögött valamit rajta, majd a fejét a szoba felé fordította, ahol én voltam. Behúztam a nyakam, sikerült annyira, hogy nem látott meg.  A füléhez emelte a készüléket és még én is hallottam, ahogy kicsöngött…

­­­

Eközben egy lány magányosan ült az ágyán. Álmos volt, mégsem tudott aludni. Nem hagyta egy fura gondolat. Megijedve kapta szemét az éjjeli szekrényére, amin a mobilja kezdett el rezegni. Kezébe vette a telefont és elmosolyodott látva a hívó számát. Gondolkodott, hogy fel vegye-e, de nem tudott ellenállni.

-         Haló? – tett úgy, mintha nem tudná, ki hívja őt.

-         Helo, Selly, Tom vagyok – mondta halkan a srác.

-         Igen, tudom – mosolygott a lány.

-         Azért hívtalak, mert el kell mondanom, hogy őrülten hiányzol! Nagyon szeretlek, de nem hagyhatom őt csak úgy itt.

-         Igen, tudom. Megértem – a lány hangján hallani lehetett a csalódottságot.

Már örült, hogy azért hívja esetleg a fiú, hogy végre akadálytalan lehet a boldogságuk. De nem.

-         Tom, mikor lehetünk végre együtt? Mikor mehetünk úgy kézen fogva az utcán, hogy ne azt kelljen figyelnünk, hogy nehogy meglásson minket? – a lány hangja megremegett, és már sokadszorra is elszorította torkát a sírás.

-         Kicsim, kérlek, ne sírj! Szeretlek, bármire megesküdnék! De ez nekem nem megy, most nem.

-         Persze Tom, nagyon jól tudom. Szerinted én meddig fogok rád várni?

-         Kicsikém, nem kérek sok időt.

-         Mindig ezt hallom tőled, de… szeretlek, megbízom benned és reménykedek – mondta a lány búcsúzóul, letette a telefont az éjjeli szekrényre, majd hátradőlt.

A fiú ugyanígy letette az asztalra. Lehajtotta a fejét, aztán újra a szobaajtó irányába pislogott, meg sem lepődött: már ott álltam az ajtó előtt, választ sem várva a történtekért. Csak nagyokat nyelve próbáltam elfojtani a feltörő zokogást.

-         Én – kezdte volna, de egy lágy mozdulattal leintettem.

-         Ne magyarázkodj, én tudom a legjobban milyen, ha az ember igazából szerelmes – magam elé pillantottam, vissza a múltba, egészen oda, amikor Tommal találkoztunk.

Tom zavarában az asztal szélét markolta, oly erősen, hogy az ujjai kifehéredtek. Közelebb léptem hozzá, a vállára tettem a kezem és ezt mondtam:

-         Mire vársz még? Menny Tom, így sokkal jobb lesz – mondtam megadva magam, a szerelem útjába semmi és senki sem állhat.

Tom azonnal magához szorított.

-         Köszönöm – mondta, majd hátra se nézve kifutott a bejáraton.

Visszasiettem a meleg ágyamba, szépen betakaróztam. Vártam. Hogy mire?

Már a sokadik könnycsepp folyt végig az arcomon, könnyen elengedtem, mert ezt kellett tennem. Viszont a lelkemet és a szívemet rágja valami, mardossa. Kibírhatatlanul fáj, fáj, hogy becsaptak. Az órám halk csörrenéssel jelezte, hogy éjfél van.

Boldog Új Évet, Tom Kaulitz! – mondtam szemrehányóan, majd az oldalamra fordulva elaludtam.