21. fejezet

A kutya

Megcsördült a jó régi órám. Lecsaptam, mintha ő tehetne arról, hogy suliba kell mennem. Morcosan a másik oldalamra, az ablak irányába fordultam. Jó lett volna, ha a nap a szemembe sütne, úgy, mint nyáron. De a naptár tetején a bűvös December szó díszelgett, így nemhogy nap, még világos sem volt. Lassan kikecmeregtem az ágyból, felvettem egy melegítőt és kimentem a reggeli pohár tejemért. Meglepetésemre egy lélek sem volt még a konyhában, biztosan korábban keltem. Ez felvidított és játékos ugrásokkal baktattam vissza a szobámba. Rekord sebességgel kapkodtam magamra az aznapi göncömet és vidáman lépdeltem a suli felé. Az egyik utca különösen a kedvencem, Tommal mindig ezen mentünk végig. Itt estem és terültem el az úton, Tom meg csak vigyorgott rám. Igyekeztem minél előbb elhesegetni ezeket a gondolatokat, úgyis csak elszomorít.

Az épület elé érve becsukott, lelakatolt kapukkal álltam szemben.

-         A francba – mondtam kicsit dühösen.

-         Ja, szerintem is – állt mellém egy lány, táskával a hátán.

-         Neked is péntek van? – vigyorogtam.

-         Ja, enyhe kóma uralkodik rajtam, nem értem, hogy hogyan nem vettem észre, hogy szombat van – mondta és a táskáját nevetve a földre tette.

-         Hát, ha már így alakult – léptem közelebb hozzá, és kezet nyújtottam – Samanta vagyok.

-         Szia, én Kimberly – viszonozta a kézfogást – De barátoknak csak Kim.

-         Én meg csak Sam.

Tekintetem a méreg drága táskájára siklott, amely most a porban a fürdött.

-         Áh, a táska – nevetett fel – Nem baj, tudod, a szüleim benne vannak a kőolaj szerzésében, és hát elég sok pénzt zsebeltek be vele eddig.

-         Vágom – néztem magam elé elgondolkodón – Te, nem véletlenül a Merich családba tartozol?

-         De, a nevem Kimberly Merich, miért?

Nem akartam Kim orrára kötni, hogy volt egy kis összetűzésünk ezzel a családdal még úgy egy hónapja. Nem kell máris mindenről tudni.

-         A jó büdös életbe – hallottunk a hátunk mögül egy álmos és igen csak mérges hangot.

Megfontoltan hátrafordultam, és csak remélni véltem, hogy ő lesz az.

-         Á, szia Samanta! – mondta a fiú.

Kim, mint egy szétolvadt csoki, ugrált elém:

-         Tom? Tom Kaulitz? – visongott áradozva.

-         Igen – fincsorodott el az említett és kétségbeesetten nézett rám.

-         Te ismered Sam? Te ismered? – nézett egy pillanatra hátra.

-         Öhöm, azt hiszem – köszörültem meg a torkom és vigyorogva léptem Tom mellé, mintha bosszút akartam volna állni – Tom, ő itt Kimberly Merich. Kim, nyújts kezet szépen – utasítottam a lányt, aki azt sem vette észre, hogy úgy szóltam hozzá, mint a saját kutyámhoz.

Boldogan ugrott mellénk és rázta meg Tom erőtlen kezét:

-         Tom, én Kimberly Merich vagyok.

-         Igen, már elmondta ez a kis hölgy itt az előbb – bökött vállba.

-         Hej, ne bökdöss! – löktem meg a fiút.

-         Te kezdted! – vigyorodott el a razta.

-         Nem is – nyávogtam.

-         Nem? – már közeledett felém Tom, mikor Kim közénk állt és próbálta a fiú minden figyelmét magára hívni:

-         Tom nem akarlak megzavarni, de megadod a számod? Kérlek! – már rendesen sajnáltam a kis csajt.

-         Öhm, Kim… - kezdte Tom.

-         Tudod a nevem! Megjegyezte a nevem! – fordult hozzám én pedig helyeslően bólogattam – Akkor, 70-es, vagy 30-as?

-         Kim, az a helyzet, hogy egy kutya az imént ellopta tőlem és felhívta róla a barátnőjét, de eléggé összevesztek és vissza is adta, csak hát egy kicsit nagyon dzsuvás lett és hát… nem működik.

Kim, mint akiben egy világ omlott össze, a levegőbe kezdett dühöngeni:

-         Ez nem igaz! – Tom meghőkölt egy pillanatra, de Kim folytatta – Hol van az a rohadt kutya!? Hogy lehetett ilyen szemét!? Még hogy Tom Kaulitz telefonját elcseszni!

Egyre halkultak a hangok, mivel Kim a (nem létező) kutya nyomába eredt, mi pedig nevetésben törtünk ki.