22. fejezet

Én öltem meg

Tommal egy darabig még nevetgéltünk, de én hirtelen észbe kaptam és a görcsös nevetéstől meggörnyedt hátamat kiegyenesítettem. Tom nem vette észre egyből, hogy már csak magában kacag, de egy kis idő elteltével felpillantott, ahol találkozott a tekintetünk. Kínos csend ült közénk és a levegő – a hideg ellenére is – fullasztóan meleg lett. Tom egy enyhe mosolyt küldött felém, mire én elpirulva elkaptam a fejem.

-         Azért egész színes a fantáziád – néztem fel végül.

-         Kössz, igyekszem – simított végig a rasztáin diadalittasan.

-         Oké, ezt spórold meg – löktem vállba.

-         Te szent Isten! Sam ne nézz hátra, csak fuss! – mondta Tom kétségbeesetten, majd belekapaszkodott a karomba és erőteljesen húzni kezdett maga után.

-         Mi van Tom? Várj! – próbáltam megállni, de a fiú csak ráncigált és futott tovább.

-         Ne Sam, csak fuss! – mondta és én visszakérdezés nélkül, engedelmeskedtem neki.

Csak szaladtunk, én nem tudom, hogy hová, csak el. Követtem Tomot megbízva benne. Mindenféle ismeretlen utcán át, a parkon és az állatkert előtt. Megállt, egy szűk és nyirkos sikátorban, ahol még homály is volt. Én kirántottam a karom a szorításából és kérdőn néztem rá:

-         Mi volt ez az egész?

-         Nézz oda – a hátam mögé lépett és a vállam felett, az utca kijárata fele mutatott.

Egy összezavarodott lányt láttam, méghozzá Kimet.

-         Na ne, ugye nem mondod, hogy miatta ráncigáltál el – körül néztem és rá kellett jönnöm, hogy itt még nem jártam – ide?

-         De, pedig igen – felvette a büszke pofa képet.

-         Rendben, azért köszi, ezzel én is megúsztam egy ’kellemesnek’ ígérkező beszélgetést.

-         Szerinted, nem kellene egy kicsit beszélgetnünk? – lépett egyet felém Tom.

-         Talán.

-         Talán?

-         Igen, talán – válaszoltam huncut mosollyal a szememben, amiből tudta, hogy nem haragszom rá.

-         Sam, mondd, miért tűntél el egy szó nélkül?

-         Így láttam jónak. Claréktól el kellett húznom.

-         De hát attól sulit nem kellett volna váltanod! – szegezte nekem a mondatot.

-         Ebben igazad van, de én úgy gondoltam, hogy nektek is jobb lesz.

-         Mivel? Mivel lenne jobb, há?

-         Én… igazából nem tudom.

-         Na, ugye. Feleslegesen tetted tönkre Billt, 2 hétig nem tudott aludni és enni sem akart, csak azért, mert te elmentél és még csak az intézetben sem ért el téged.

-         Billt? Én? Tönkre? – gondolkodtam hangosan.

-         Igen, pontosan. Teljesen ki volt készülve, mára már megvigasztalódott, de egy nagy tüske maradt a szívében – beszélt Tom diplomatikusan.

-         Nem akartam, én tényleg azt hittem, hogy…

-         Hát ez az Sam! Csak azt hitted…

-         Igazad van Tom. Nem volt tőlem fair, hogy ennyi idő után, egy sziát sem tudtam mondani – odarohantam a fiúhoz és szorosan magamhoz öleltem – Én szeretlek Tom.

-         Én is, Sam – ölelt vissza.

Nagyon jó érzés volt újra érezni Tom megnyugtató illatát. De a következő pillanatban egy kép villant fel a fejemben, amit még a minap álmodtam: Tom feküdt az úton vérben fürödve… én öltem meg.