23. fejezet

Az 1. nap

Mintha Tündérországban jártam volna, a szívem a torkomban zakatolt, és pillangók repkedtek a hasamban. Egészen elgyengültem, amikor a Halál Hurokhoz értünk. Bizony, a srácokkal egy hullámvasúton ülök, egy eléggé félelmetes hullámvasúton. Én szeretek félni és ezzel az indokkal valamelyik fiúba belecsimpaszkodni, mint egy 8 éves kisgyerek. Nem, azt hiszem rosszul fogalmaztam, pár kocsival arrébb épp egy 8 éves kislány kacagott minden egyes kanyarnál. Szóval inkább olyan voltam, mint Samanta. Igen azt hiszem, most újra önmagam vagyok, ha csak egy napra is, de most újra érzem, hogy élek.

Végre valahára szilárd talajt éreztem a lábam alatt és enyhén szédülve dőltem le az egyik pad közepére, majd két fiú kísért akik zilálva, görcsbe rándult gyomorral röhögtek.

-         Tom, baszki, te nem vagy tiszta – röhögött Bill.

-         Nemá, azé mer útközben véletlenül kiejtettem a szenyómat a kezemből!?

-         Mit csináltál? – nevettem fel, és előttünk egy arcát törölgető csávó haladt el.

-         Szerintetek Michael hány kukát hányt már tele? – mutatott hátra Andreas, majd egy hatalmas vigyorral a képén leült a pad szélére.

-         Ezt a témát most tegyük félre, oks? – fogtam meg a hasam bajjósló tekintettel.

-         Figyelj, Sam, ott még van egy üres kuka – karolt át Andreas és komoly arccal balra biccentette a fejét.

-         Hülye – löktem arrébb.

Az egész délutánt a vidámparkban töltöttük, és eszméletlen jól éreztem magam újra a többiekkel. Már a kijárat felé tartottunk, amikor mindenegyes kísérőm bejelentette, hogy nekik sürgősen birtokba kell venniük egy illemhelyet. Fájdalmasan bólintottam egyet és leroskadtam a legközelebbi padra. „Már csak egy napom van, egy…” – járt az agyam szüntelenül. Ha tudná Tom, mit élek át. Nagyon hideg volt, én pedig próbáltam magam minél jobban összepréselni egy kisebb golyóvá. Valaki megkocogtatta a vállam, mire felnéztem, és rá kellett jönnöm, hogy a haverok már réges-régen körülálltak.

-         Tudtam én, hogy kezd egyre melegebb lenni – mondtam, de ebben a pillantban gyorsan visszahúztam a fejem, mert félő volt, hogy valamelyik rám ugrik, de ehelyett csak röhögtek egyet, és páran önfeláldozóan odaadták a kabátjukat.

Azt senki ne kérdezze meg, hogy az ereikben milyen vér folyik, vagy hogy melyik bolygóról jöttek, hogy nem fáznak, viszont engem ebben a pillanatban ez zavart a legkevésbé. Most, hogy végre 5 kabáttal gazdagodva felolvadt a kezem.

-         Na és Tom? – néztem körül, mikor már a park előtt álltunk.

-         Becsajozott és eltűnt – mondta Bill büszkén.

-         Eltűnt? – valamiért izgatottan kapkodtam levegő után.

-         Igen, de ne féltsd, nem vámpír a csaj – fogta meg a kezem a fekete hajú, és így mentünk tovább.

Az úton hazafelé nem figyeltem a fiúk egoista dumájára, sokkal inkább azon járt az agyam, hogy a főnök mikre nem lehet képes. Lehet, hogy ő küldte a csajt, és utasította neki, hogy ölje meg Tomot. Nem, ez nem lehet, hiszen van még egy napom, és a főnök mindig megtartja a szavát. Legalábbis eddig.

Bill még mindig szorongatta a kezem, és megijedve kaptam fel a fejem. Már csak ketten voltunk. Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy a többiek leléptek.

-         Mi a bajod, Sam? – rám sem nézve haladt mellettem, hűvösen – Az zavar, hogy Tom elment a csajjal?

-         Nem, dehogyis, nem erről van szó, csak vigyáznia kellene magára.

-         Miért is? Elég nagyfiú már.

-         Igen, de, ezt most nem mondhatom el.

-         Tudod, hogy bennem megbízhatsz.

-         Tudom, ne hidd, hogy nem, de ezt nem szabad, ezt nem – átöleltem a fiút és vészjóslón kezdtem kapkodni egy kis levegő után.

Ő nem kérdezett semmit, csak szorosan átölelt, hogy tudjam: van, aki velem van, és szeret.