Ajánlott zene: Enrique Iglesias: Hero

Vízcseppek

-         Remélem, tudod, hogy nagyon szeretlek – kezdte, majd birtokába vette a számat, mint mindig, újra és újra, de én nem tudtam betelni vele.

Egyszerűen imádtam.

-         Én annál jobban – fontam össze az ujjaimat a nyakán.

Az autó hátsó ülésén feküdtünk, ziláltan, forró testtel. Az ablakok bepárásodtak, mi pedig még mindig levegő után kapkodva karoltunk egymásba. Sosem tudhatom, hogy mikor láthatom újra, mikor lehetünk megint egymásé. Ezért minden egyes pillanatot ki kell élnem vele, mert ilyenkor csak az enyém. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, hogy még számtalan lánnyal megteszi ezt, de most csak az enyém. Ha a közelben koncerteznek egyszerűen csak ír egy sms-t, hogy hol és mikor találkozzunk, én pedig, mint egy jó kiskutya ugrok minden kívánságára, hiszen egyszerűen megőrülök érte. Ő a mindenem, Ő éltet.

-         Mikor láthatlak újra? – fojtogatta torkomat a sírás, majd kétségbeesetten belékapaszkodtam.

-         Majd ha újra erre járunk, kicsim – mondta sokadszorra.

-         Ne, ne mondd ezt Bill – szóltam elhaló hangon és a nyakába fúrtam a fejem.

-         Szeretlek… - mondta halkan.

-         Holnap már másnak mondod ugyanezt.

-         Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy itt kell téged hagynom.

-         Kérlek, Bill, ne hazudj nekem! Jobban fáj, mintha élve kínoznának.  

-         Nem, esküszöm neked, hogy őrülten szeretlek, és soha, még senkit sem… - egy csókkal elhallgatattam.

Tudtam, hogy csak hazudott, jól esett, de hazudott. Lassan kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiléptem rajta. Vissza se fordulva elindultam, majd elnyelt a sötétség.

A busz már indulásra készen állt, épp a fiúk bőröndjeit pakolták be. A busz mögül figyeltem az eseményeket, a szakadó, viharos esőben. Neki dőltem a hideg fémnek, és hagytam, hogy az eső megpróbálja lemosni rólam a tegnap éjszakát. Minden egyes érintését és csókját.

Becsuktam a szemem és reménykedtem, hogy soha többé nem emlékszem majd rá.

Nem csak én jártam arra. Mintha tudta volna, hogy ott vagyok. Előttem állt, és lassan közelebb hajolva, forrón megcsókolt, szenvedélyesen, úgy, mint még soha. Azonnal visszacsókoltam, féltem elengedni.

A homlokunkat összeérintve próbáltuk a levegőt ütemesen venni. A szívünk hallhatóan zakatolt, majd egy szó nélkül elengedte az arcomat és a busz ajtaja felé sietett. Kilépve a jármű mögül, utána néztem. Visszapillantott, de arcán egy gyanús vízcsepp ült. Az a csepp, ami elárulta, hogy tegnap éjjel, valóban igazat mondott.